Eihei Dogen 3.

Mielőtt folytatnánk Dogen életéről szóló írásunkat, elgondolkodtunk, hogy mi magunk, és olvasóink közül hányan lehetnek ennyire megszállottak elveikben, munkájukban, az életükben, mint Dogen.

Nagyon sokan megszállottak, nagyon sokan munkájuk rabjai ilyen-olyan okból kifolyólag. Ettől függetlenül sokan legalább annyira szeretik munkájukat, mint Dogen és sokan hozzá hasonlóan korszakalkotó ötleteket valósítanak meg. 

Dogen azt vallotta, hogy térjenek vissza az ősi japán zenhez, ami szerint nem csak ülni kell és úgy gyakorolni a zent, hanem minden szempontból élni a mindennapokat.

Mesterének búcsúzó szavait: „Kerüld a városokat és a politikát, keresd a távoli, csendes helyeket a hegyekben!” megfogadva és tekintettel a kialakult tarthatatlan helyzetre 1230-ban elhatározta, hogy elköltözik egy csendes kis vidéki templomba, követői pedig, akiknek száma egyre nőtt, egy közeli kolostorba. 

Ebben az időben kezdett bele, híres műve a Sóbógenzó írásába.

Hamarosan híveinek, követőinek száma olyannyira megnövekedett, hogy el kellett gondolkodnia egy igazi meditációs csarnok építésén. Először a meglévőt állították helyre és elnevezte Kannondórinak, majd adománygyűjtésbe kezdett és felépítettek egy nagyobbat a Kósó-hórin templomot (Kósóhórin).

Ez volt az első (1236) független zen kolostor.

Dogen tanítványa Koun Edzsó vállalta, hogy összegyűjti, lejegyzi, rendszerbe rendezi mestere beszédeit, írásait, melyek nagy része kínai nyelven íródott, kivéve a Sóbógenzót, ami japánul. Óriási feladatot jelentett ez, de ennek köszönhető, hogy máig rengeteg információ maradt fenn Dogenről, életéről, munkásságáról, hitéről és hitvallásáról.

Az ő eszméi szabadságot, függetlenséget követeltek, így vele kapcsolatban nem működtek a régi dolgok. Eddig a zen kolostorok bonyolult gazdasági és politikai szálakkal kapcsolódtak az akkori japán közélethez, de a Kósó-hórin templom másként működött.

Dogen életében ez volt a legtermékenyebb időszak. Rengeteg világi hívője és számtalan tanítvány vette kerül, a kolostor jól működött, ahol az emberek a hagyományos zen szabályai szerint éltek és gyakoroltak. Dogen híres volt szigorúságáról, de tanítványai és az őt követők tisztelték és szerették, mert ugyanakkor következetes is volt velük szemben. A környező helyek szerzetesi viszont nem nézték jó szemmel tanításának kibontakozását, a szótó zen iskola erősödését.

Állítólag egyszer megpróbálták felgyújtani a kolostort, ezért Dogen újabb költözésre adta fejét.

Ecsizen, ahol a templomot Eihei-dzsire (Az örök béke temploma) keresztelték el, ideális helynek tűnt, olyannyira, hogy egyik előadásának helyszínén még a kormányzó marasztalásának sem engedett.

Vonakodva fogadta el ezt a meghívást, de végül fél évet töltött el Kamakurában.

 A Hókjódzsi kolostorban őrzött önarckép (készült:1249)

Visszatért Ecsizen magányába, ahol végre megadatott neki, hogy az általa alapított kolostorban az ő elképzeléseinek megfelelően az igaz Dharma minden ember javára terjedhessen.

1252-ben egészsége megrendült, de a legkevésbé sem foglalkozott ezzel. Továbbra is tartotta magát szigorú napirendjéhez, és foglalkozott tanítványaival, valamint az írást is folytatta. Végül 1253. nyarán szánta rá magát, hogy elutazzon a fővárosba, Kyotóba és felkeressen egy jó orvost. 

Nehezen indult útnak, úgy érezte soha többet nem tér vissza, ezért elindulása előtt megírta a 

„Nyolc nagy ember gyakorlata” c. művét.

1. Nem lehet kizárólag a saját vágyaink kielégítése végett gyakorolni.

2. Helyesen kell felismerni a gyakorlás jelentését és jelentőségét.

3. Mindig legyen elég idő a lecsendesedésre!

4. Igyekezzetek gyakorlásban!

5. Fenn kell tartani a tudatunk eredeti állapotát!

6. Tartózkodjunk összpontosított tudatállapotban!

7. Mélyítsük bölcsességünket a folyamatos belső figyelemmel!

8. Kerüljük a hiábavaló vitákat!

Elindulása előtt néhány héttel Edzsót hivatalosan is kinevezte Dharma-örökösévé, neki adta szerzetei ruháját, majd útnak indult.

A zen mesterek a kínai hagyományra tekintettel, közvetlenül a haláluk előtt kínai nyelven írtak verset, mint egy szellemi végrendeletet, amely után már csak meditációs ülésben, nyugodt lelkiismerettel néztek szembe a halállal. Tiszta tudattal figyelték, miként teljesedik be életük.

Dogen halotti verse, mestere halotti versét fordítja maga javára.

Mestere, Dógen hazatérését követő évben (1228) így búcsúzott az élettől:

„Hatvanhat évnyi Bűn az Ég ellen!

Ezt átugorva,

Bucskázom még élőn

A Sárga Forrásba:

Hol lét s halál összevész!”

Dogen pedig így:

„Ötvennégy év telt el,

Az Éggel egy Úton!

Ezen most átugrom,

Énem tutaját elhagyom:

S vágytalan még élőn

Bucskázom a Sárga forrásba”

Dogen 1854-ben megkapta a „Buddhaság megvalósítását keletre hozó birodalmi mester”, majd 1879-ben a „rendalapító nagymester” címet, ami nagyjából annak a tisztségnek felel meg, amelyet a lila szerzetesi ruhával annak idején visszautasított.